Kiskorától kezdve tudta, hogy a gyógypedagógusi pálya érdekli, még édesanyja sem tudta lebeszélni a szakmáról. Az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen végezte gyógypedagógusi tanulmányait, ahol később szomatopedagógiára szakosodott. Elvégezte a nyugaton már nagy sikereket elérő neurofeedback terapeutaképzést, és nemrég visszament az ELTE-re, hogy mélyebb ismeretekre szerezzen szakmájában. Bárány Annamáriával, a Taksony Vezér Német Nemzetiségi Általános Iskola gyógypedagógusával beszélgettem.

Miért pont a gyógypedagógia?

Igazából a döntésem egyértelmű volt. Édesanyám egy intézetet vezetett, ahol állami gondozott gyermekek éltek, akik érintettek voltak értelmi sérülésük vagy autizmusuk miatt. A két testvéremmel az intézmény falai közt nőttünk fel. Közösen mentünk nyaralni és együtt ünnepeltük a karácsonyt is.
Amikor pályaválasztásra került a sor, akkor édesanyám a fizetésre hivatkozva megpróbált lebeszélni erről a hivatásról, de végül az ikertestvérem és én is a gyógypedagógiát választottuk.

Mely szakaszai voltak a legmeghatározóbbak a szakmádnak?

Ez egy nehéz kérdés. Talán a nappali tagozatot mondanám elsőként. Akkor lehetőségünk nyílt minden egyes intézménybe elmenni a szakosodás előtt. Akár hallássérültekhez, vakokhoz és így tovább. Kötelező is volt minden hónapban valahol eltölteni a gyakorlati időt. Utána el lehetett dönteni, hogy melyik szakirányt szeretnénk választani.
Nekem nagyon rendes gyakorlatvezetőm volt egy nagy intézetben, ahol voltak értelmileg akadályozottak is. Azért azt a szakirányt választottam, amivel a tanulásban és értelmileg akadályozottakkal foglalkoztunk, mert egy nagyon profi nő vezette a foglalkozásokat, aki óriási motivációt adott a folytatásra. Talán érdemes megjegyezni, hogy aki nála volt gyakorlaton, mindenki ezt a specializációt választotta.
A mozgásjavító volt az, ahol éreztem, hogy még nem vagyok elég érett. Ott a kórképek eléggé színesen megjelentek. Voltak végtagfejlődési rendellenességek, cp-sek, izomsorvadásos betegek, főleg gyerekek, és akkor azt mondtam, hogy én ezt soha nem tudnám csinálni, de aztán a másoddiplomám mégiscsak ebből lett. Azt hiszem, egy kicsit érnem kellett hozzá.
A másik meghatározó szakasz az első munkahelyem, egy alapítvány volt. Ott gyermekfelügyelőként kezdtem, és mindenféle gyermekkel találkoztam. Voltak autisták, logopédiai, de vegyes figyelemzavaros és mozgásában érintett gyermekek is. Rengeteg jó szakember dolgozott egy helyen, és nagyon sokat tanultam tőlük.

Sosem viselt meg téged lelkileg ez a szakma? Nem gondolkodtál el soha a váltáson?

Nem, soha. A másik szakmám az pszichopedagógia, ami a kórházban a krónikus beteg gyermekeknek a segítését szolgálja. Gyakorlaton a Heim Pál gyermekkórházban voltunk, ahol művesével kezelt betegeknek segítettünk, akik akár éveket is eltölthettek odabent. Az ott lévő, gyakorlatot vezető hölgy kért meg rá, hogy menjek hozzájuk, mert az első nap után sírva vallotta be, hogy ő ezt nem bírja lelkileg. Az, hogy rám gondoltak és engem kerestek fel, nekem nagyon jó visszajelzés volt.
Egy jó darabig ott is maradtam, csak aztán elköltöztünk, és így kénytelen voltam váltani.
Esetleg ami miatt meginogtam néha, az a megbecsülés hiánya a közoktatásban. A szülők részéről és az iskolákban is ki kell vívni egyfajta tiszteletet a gyógypedagógusoknak, hogy a többségi tanárok elfogadják.

Hiány is van a szakemberekből. Mivel lehetne szerinted vonzóbbá tenni ezt az életpályát?

Egyrészt mindenképpen azzal, ha egy versenyképesebb fizetést biztosítanának, mind a tanároknak, mind a gyógypedagógusoknak. Másrészről, pedig ha megválogatnák, hogy kit vesznek fel az egyetemekre. Ezt Budapesten meg is teszik, de vidéken könnyebb a bejutás, és én azt látom, hogy egyre jobban hígul fel a szakma. Szerintem egy vonzó szakmává kéne tenni, hogy versenyhelyzet alakuljon ki a bejutásért és tényleg csak azok kerülhessenek be, akik komolyan gondolják. Jó lenne, ha státusz lenne gyógypedagógusnak lenni, mint például külföldön. Sajnos, sokak fejében élnek olyan sztereotípiák, amelyek szerint mi csak elszórakozgatunk a gyerekekkel. Még a többségi pedagógusok is így állnak hozzánk a legtöbbször. Persze, idővel rájönnek, hogy tudunk nekik segíteni, de az első reakció nagyon sokszor egy legyintés vagy egy lenéző tekintet. Jó lenne, ha egy szemléletváltás végbe tudna menni a szakmával kapcsolatban.

A friss kutatások szerint megnövekedett a fogyatékos gyermekek száma az elmúlt évekhez képest. Mi lehet ennek az oka?

Egyrészt sokkal jobb a diagnosztika. Emlékszem, amikor én gyerek voltam, a mi falunkban három osztály volt. Az a-ba jártak az okosaknak tituláltak, ami nem feltétlenül volt igaz, a b-be a gyengébb képeségűek és még külön volt egy kisegítő osztály, ami egy rejtett szegregáció volt, főleg roma gyerekek kerültek ebbe a csoportba. Önkényesen voltak felosztva az osztályok. Manapság már nincsenek ennyire élesen elkülönítve az osztályok képességek szerint, hanem minden gyanús gyereket beküldenek a Dohány utcába, és mindenkinek lehetősége van a kivizsgálásra.
A másik része a dolognak, hogy régen a természetes szelekció sokkal nagyobb volt. Hozzánk is rengeteg olyan gyerek jár, akinek benne van az anamnézisében, hogy nagyon súlyos agyvérzés érte vagy például nagyon pici súllyal született és így tovább. Ezeket a gyerekeket meg tudják most már menteni.
Az utóbbi időben kicsit felborult a világ régi rendje, az életünk is felgyorsult. Korábban a nők már 20 év körül szültek egy vagy két gyereket. Mostanában a szülési hajlandóság egyre inkább kitolódik. Nem hiába van az, hogy 35 év felett sokkal több vizsgálaton keresztül kell esniük, az édesanyáknak, mint a korábban szülő nőtársaiknak. Minél később szül valaki, annál nagyobb az esély arra, hogy a gyermek betegen szülessen.
Be kell látnunk azt is, hogy régebben sokkal több idő jutott a gyerekekre. Együtt laktak a generációk, a nőkre is kevesebb feladat hárult és nagyobb figyelmet tudtak szentelni a nevelésre. A mai gyerekeken erősen érződik a szülői figyelem hiánya.

A gyógypedagógia nagyon dinamikusan fejlődik. Látom rajtad is, hogy mindig továbbképzed magadat, és próbálsz haladni az újításokkal. Szerinted melyek azok a területek, amelyek most a legérdekesebbek ebben a szakmában?

Igen, valóban nagyon dinamikusan fejlődik. Nekem mindig is az volt a véleményem, hogy azoknak a problémáknak az esetében, amelyek az idegrendszer sérülésével járnak együtt és idegrendszeri éretlenség okozza őket -- legyen szó akár figyelemzavarról vagy diszlexiáról, de még az autizmus esetében is -- a mozgáson keresztül érdemes a terápiákat összekapcsolni. Én is mindig komplex foglalkozásokat tartok ovodásoknak, mert látom, hogy sokkal nagyobb eredményt lehet elérni, mintha leültetnénk a gyereket, és papír-ceruza alapon foglalkoztatnánk őket. 
A másik dolog a neurofeedback. Nagyon sok cikket és kutatást olvastam el még mielőtt nekiálltam volna elvégezni a képzést. Láttam, hogy Amerikában, Kanadában és Dániában, már neurofeedback kórházak is létrejöttek, ahová bemehetnek az emberek, és ha nincs is semmilyen konkrét problémájuk, relaxálhatnak egy kicsit. Bebizonyították, hogy egy egy hetes, 2x2 órás tréning egy 1 hónapos tengerparti nyaralásnak felel meg.
Már az agyhullámok kapcsán is mérik az eltéréseket. A figyelemzavarnál például nagyon magas a deltaérték. Ezt a Vitalin nevű gyógyszer vegyi úton ugyanúgy lenyomja, de az mellékhatásokkal is jár, és csak ideig-óráig tart. Reggel beveszi a gyermek a gyógyszert, délig fenntartja az állapotot, aztán elkezd lecsökkeni a delta szintje. Kicsit olyan ez mint egy drogosoknál, csak itt lassabban múlik el a szer hatása. A gyermek idegrendszere szétcsapottá válik, és délután már szerencsétlen szülő alig tud vele bírni.
A neurofeedbackkel megfelelő módón lehet az agyhullámokat emelni vagy csökkenteni. Az agy nem felejti el a gyakorlatokat, ezért egy 20-40 alkalmas terápiával ki lehet váltani a gyógyszert, és vissza sem kell jönni. Az egyetlen hátránya az, hogy borzasztóan drága a terápia. Jó lenne, ha lenne erre állami támogatás.

Említetted többször is, hogy foglalkoztál autistákkal. Mikor ismerhetők fel az autizmus tünetei?

Hároméves kor körül tudják a szakemberek biztosan diagnosztizálni. A tünetek akkor kezdenek markánsabbá válni, ha bekerül egy közösségbe az autista kisgyerek.  Sajnos, a magyarországi orvos és védőnői hálózat nincsen arra felkészülve -- bár ez manapság kezd változni – hogy rálássanak erre a problémára. Sokszor azt mondják a szülőknek, hogy „jaj, anyuka, még pici a gyerek, de előbb-utóbb úgyis utoléri magát” és hasonlók. Így sokszor értékes idő veszik el a fejlesztésből.
Bár csecsemőkorban nem szoktak felállítani diagnózist, de amire a szülők felfigyelhetnek, az például az, hogy ha egy újszülöttnek nincsen napirendje. Nem lehet nála kialakítani, hogy mikor alszik, mikor kel. Ezek a babák vagy nagyon sírósak vagy nagyon-nagyon jó babáknak tűnnek. Túlságosan sokat alszanak és a szociális mosoly sem jelenik meg náluk, nem mosolyognak vissza a szülőre.
Amikor már nagyobbak lesznek és elkezdnek játszani, megfigyelhető, hogy a játékokat nem rendeltetésszerűen használják. Például nem tologatják a kisautókat, hanem sorba rendezik őket egymás után, és ebből az állapotból, ha valaki kibillenti a szülő, esetleg elvesz tőlük egy autót, akkor nehezen tudják kifejezni az érzelmeiket, és éppen ezért sokszor hisztiznek.
Az autizmus is nagyon széles spektrumon mozog, tehát más-más tünetei lehetnek. Attól is függ, hogy értelmileg érintett -e, vagy egy nagyon okos, magas intelligenciájú gyermekről van szó. Tehát nem lehet ráhúzni a dolgokat, de azt tudni kell, hogy az autizmus megjelenik a kommunikációban. Ha el is kezdenek beszélni a gyermekek, nem kommunikációs szándékból teszik, hanem ismétlő jelleggel és nincs meg náluk a metakommunikáció sem.
Mindenképpen azt javaslom, hogy ha a gyanú felmerül a szülőkben, akkor menjenek el egy diagnosztizáló központba, mert egy vizsgálattal nem veszíthetnek semmit, és legalább ők is megnyugodhatnak.

Formált- e téged a szakmád?

Persze, hiszen emberekkel dolgozom és ez egy segítő szakma, mindenképpen sokat szoktam tanulni. Akármilyen korosztálytól, akár a diákjaimtól is. Sokszor nagyon nagy kitartásuk van ahhoz, hogy olyan dolgokat leküzdjenek, amelyek szinte lehetetlennek tűnnek a számukra. Persze, fontos a szülői és a lelki támogatás, de nagyon tisztelem azokat a diákjaimat, akik nem adják föl.
Én jó ötletnek tartanám, ha ezekkel a diákokkal karöltve érzékenyítő foglalkozásokat lehetne tartani az egészséges gyerekek számára. Sajnos, sokszor hallom, hogy a fejlesztésre járókat csúfolják és butának hívják őket. Hogyha lenne róla információjuk, hogy mit jelentenek a diagnózisok -- hogy egy diszlexia például egyáltalán nem jár semmilyen értelmi sérüléssel, sőt, nagyon sok olyan dolog van, amire építeni lehet és akár magasabb intelligencia is társulhat a problémákhoz -- akkor azt hiszem, hogy az embereket közelebb lehetne hozni egymáshoz.
A fogyatékos - bár nem szeretem ezt a szót használni – gyerekeknek nagyon sok dologgal meg kell küzdeniük az életük során. Az a kitartás és az a küzdés, ami bennük van, számomra mindig is egy követendő példa lesz.